„RHINO WARS” (ORRSZARVÚ HÁBORÚK) – BRENT STIRTON

Ebben a jelenetben egy pompás északi fehér orrszarvú a főszereplő. A fotó közepén félig oldalra fordulva áll, kolosszális fejét – amelyen szarv helyett csak egy kis púp van – lehajtva balra néz. Mellső lábaival a kenyai szavanna kiszáradt füvén tapos. Tőle jobbra egy katonai terepruhát viselő férfi guggol a fenekére támaszkodva. A férfi egy gépfegyver matt fekete csövét tartja a bal kezében. Jobb kezével az orrszarvú hasának alját vakargatja az állat mellső lábai között.

A két másik, szintén egyenruhát viselő férfi – az egyik az orrszarvú fejétől balra, a másik tőle jobbra áll – fegyverrel a kezében a távolba mered. Felettük tiszta kék az ég, rajta néhány fehér felhőgomolyag.

A jelenet a tikkasztó szavannát ábrázolja, amelyet az arany árnyalatok meleg, áttetsző fénnyel vonnak be. Az orrszarvú az ősi elegancia és ellenálló képesség jelképe. Masszív testalkatát páncélhoz hasonló bőr fedi, amitől a kérlelhetetlen méltóság aurája lengi körül. Szemei mélysötét tavak, melyeket kicserzett ábrázat vesz körül, mutatva az idő kérlelhetetlen múlását.

A Sudan nevet viselő állat, amely kellően méltóságteljes ahhoz, hogy egy ország után nevezzék el, az utolsó hím északi fehér orrszarvú a Földön. Az őt körülvevő és védelmező férfiak természetvédelmi őrök – a szavanna névtelen hősei.

Az állatot vadőrök veszik körül, hogy emberi pajzsot képezzenek az orvvadászokkal szemben, mintegy jelképezve, hogy az ember hasznosan is be tud avatkozni a természetbe. Egyenruháik teljesen beleolvadnak a szavanna zöld gyepszőnyegébe, miközben néma eltökéltség árad belőlük.

Az emberi jelenlét nem a leuralást, hanem a gondoskodást sugallja – egy jól érzékelhető elköteleződést, amely elismeréssel adózik bolygónk egyre csökkenő biodiverzitásának legtörékenyebb jelképe, az északi fehér orrszarvú iránt annak végső óráján.

Az afrikai vadon szívében az ember és a természet közötti kötelékek gyakran az egymással való megférés nehézségeit jelentik, de ez a fotó most egy másik történetről mesél: odaadásról, elkötelezettségről és bolygónk legfenségesebb teremtményeinek törékenységéről. Az ellenálló képesség, a remény és a tragédia magával ragadó története ez.

Ezek közül a férfiak közül senkinek sincs egyetemi diplomája, nem tudósok, a „Dr.” rövidítés egyikük neve előtt sem szerepel. De az az idő, amit Sudan mellett töltöttek, az állat szakértőivé tett őket. Valójában pont az együtt töltött időnek köszönhetően kerültek közel egymáshoz. Az a tudat, hogy az északi fehér orrszarvú nagy valószínűséggel ki fog pusztulni, még drámaibbá teszi védelmezői szerepüket. Van valami szívszorító abban az elkötelezettségben, ahogy egy ilyen fenséges dolog utolsó példányát védelmezik.

Az orrszarvú annyira ősi állat, hogy leszármazási vonala jócskán visszanyúlik az időben, és több évszázad genetikai készletét hordozza a testében. Fajtájának utolsó példányaként élő bizonyítéka a tovatűnt koroknak, egyúttal pedig jelképe annak a mérhetetlen kárnak, amelyet az emberi közönyösség okoz a természet világának. Ha megnézzük, ahogy a rangidős vadőr gyengéden megvakarja az óriás állat mellkasát, látjuk azt a megértést és tiszteletet, amely az együttélést jellemezhette volna.

Ahogy a vadőrök csendesen őrködnek körülötte, egyfajta tisztelettel övezik, amely árulkodik a képen látható emberek és állat közötti kapcsolatról, és amely az emberek és a természet világa közötti mély kapcsolódás lehetőségét nyomatékosítja. A vadőr testtartása az emberiség azon morális kötelezettségét juttatja kifejezésre, hogy meg kell óvnia a bolygó sérülékeny élővilágát.

Ugyanakkor ezeket a pompás teremtényeket éppen az az emberi tévhit juttatta a kihalás szélére, hogy az orrszarvúszarvnak gyógyító ereje van. Milyen tudatlanok és önzők tudnak lenni az emberek, miközben az elkövetkező generációkra hagyott örökségünk forog kockán.

A fotó által kiváltott érzelmeket a fotózás időtlenségének illúziója is fokozza – egy pillanat, amely az örökkévalóságig változatlan marad. Viszont a képen ábrázolt teremtmény az időn kívülre helyeződik azáltal, hogy az ő életével véget ér azon életek végtelen sora, ameddig még északi fehér orrszarvúk lakták a Földet. Sudan az utolsó hím példány, és amikor csendben örök sötét borul rá, csupán ez a fénykép fog megmaradni a róla készült rengeteg többi fotón kívül.

Ez a jelenet annak az ezer évnek a mementója, amely alatt fajok jelentek meg és tűntek el, a bolygó pedig szemtanúja lett egy nem minden ízében tökéletes, de elkerülhetetlen fejlődéstörténetnek.

Talán abban rejlik ennek a képnek az ereje, hogy képes szemlélődésre és önvizsgálatra késztetni. A természeti világ törékeny szépségét és az ennek megvédésére sarkalló morális kötelezettségünket jelképezi. Arra ösztönöz, hogy gondoljuk át az emberiség és a természet közötti meghatározó kölcsönhatás lényegét és mindazokat a döntéseket, amelyet e törékeny bolygó őrzőiként hozhatunk.

Szavak nélkül is ékesen szólít fel arra, hogy emelkedjünk felül legaljasabb ösztöneinken, és vállaljuk a kölcsönös együttéléshez szükséges felelősség terhét. Azt az elvárást fogalmazza meg, hogy foglalkozzunk a természetvédelem bonyolult kérdéseivel, de ne csupán passzív szemlélőként, hanem a természet megőrzéséért vállalt globális küzdelem aktív résztvevőiként. Elvárjuk ezektől az afrikai emberektől, hogy álljanak őrt a globális örökségünk védelmében, de mi magunk mivel járulunk hozzá ehhez a folyamathoz?

Sudant végül 2018. március 19-én elaltatták. Fajának idős képviselőjeként az izmaiban és csontjaiban zajló degeneratív változások gyűrték le, míg végül már képtelen volt lábra állni. A kenyai Ol Pejeta Conservancy természetvédelmi terület elkötelezett állatorvosai vetettek véget szenvedéseinek.

Élete nagy részben olyan emberek vették körül, akik őszintén törődtek vele. Ő pedig gyengédséggel és kedvességgel viszonozta ezt. Biztos vagyok abban, hogy ha lettek volna valamiféle reményei, akkor azt szerette volna, hogy az emberiség a legjobb énünk, az ember és vadállat közötti lehetőségek jelképeként emlékezzen rá, hogy egyenlő felekként tekintsünk egymásra ezen a sebezhető bolygón.

Ma már van egy olyan program, amely kutatja annak lehetőségét, hogy levett spermium- és petesejtminták felhasználásával őrizzenek meg alfajokat – 29 északi fehér orrszarvú embriót hoztak létre így. Ha ily módon vissza lehet fordítani az idő kerekét, akkor ez forradalmi változást jelentene, de nem szabad a tudományos fejlesztések miatt kevesebb körültekintéssel óvni mindazt, ami a természetben ma még él. A természet megérdemli a segítségünket és a védelmünket. Cserébe ő is gondoskodni fog rólunk.

Tudj meg többet Brent Stirton Canon nagykövetről 